Én gyógyíthatatlan optimista vagyok. Hiszem azt, hogy aki érettségizik, aki tanul, annak van jövője. Hiszen csak a tanulásban, csak a munkában lehet hinni igazán – mondja Topolay Elek, a 2000 roma tanulót is tanító SZILTOP Oktatási Kht. igazgatója. (Az interjú megjelent a Lungo Drom 2008. decemberi számában.)

Mi lehetne az a néhány mondat, amellyel össze lehetne foglalni a SZILTOP Oktatási Kht. történetét, célkitűzéseit?

Amikor cégtársammal, Szilasi Györggyel együtt megalapítottuk a SZILTOP Oktatási Kht.-t, nagyon pontosan tudtuk, hogy elsősorban középiskolai oktatással akarunk foglalkozni. Már az alapító okiratunk is tükrözi azt, hogy a lemaradó, a szegény rétegeket próbáltuk felkarolni. Azokat a rétegeket, amelyek valamiért kimaradtak az állami, életkoruknak megfelelő oktatásból. Mi ezeknek az embereknek akartunk második, itt-ott harmadik esélyt biztosítani. Ma is pedagógiai credónk lényege a szegények, a leszakadottak felzárkóztatása.

A SZILTOP Kht.-nak körülbelül 150 iskolája van országszerte, pár ezres falvakban és a nagyvárosokban, mint például Győr vagy Budapest, akár több is. Milyen problémákkal kell megküzdeni?

Különböző problémáink vannak, azonban egyvalami közös. A mai világban egyre kevesebb pénz jut az oktatásra. Ezzel nekünk is szembe kell néznünk, a tanárainkat viszont fizetnünk kell. Nem tudunk olyan dolgokat csinálni, melyeket néhány évvel ezelőtt még megtettünk, – esetleg ösztöndíjat tudtunk a diákjainknak adni, különböző juttatásokban tudtuk őket részesíteni. Ezek a kezdeményezések mára már nagyon visszaszorultak, illetőleg el is tűntek.

(kép)

Mi győzi meg az embereket arról, hogy például két gyermek szülőjeként, akár 35 évesen iskolába iratkozzon, és le akarja tenni az érettségit?

A gazdasági kényszer. A világ már az ipar utáni állapotot éli, és ebben a világban szakképesítés nélkül már nem lehet semmire sem jutni. Az az ember, aki csak annyira képes, hogy fog egy ásót a kezébe, s azzal kiás egy gödröt, majd onnan a földet odébb lapátolja, nem piacképes. Egyszerűen meg kell tanulnunk különböző szakmákat, különböző képesítéseket kell szereznünk, – és nemcsak azoknak, akiknek még érettségijük sincs, hanem azokak is, akiknek több diplomája van. Manapság tanulás nélkül nem lehet előrejutni a világban.

A jelenlegi gazdasági-társadalmi helyzetben, most főleg a társadalmi részét hangsúlyozva, hiszen Ön nagyon sok diákot és tanárt ismer, azaz közvetlen tapasztalata van a ezekről a dolgokról, milyen jövőképe van a fiataloknak, amikor elkezdenek egy esti gimnáziumot?

Ha nagyon a személyes véleményemre kíváncsi, akkor azt mondanám, hogy nem szeretnék ma húszéves lenni. Viszont az is igaz, hogy a mai húszéveseknek, huszonöt éveseknek itt-ott több lehetősége van, mint amennyi nekünk volt húszévesen, ezelőtt jó néhány évtizeddel. Jövőkép? A jövőjét mindenki saját maga próbálja eltervezni, alakítani. Ez attól is függ, hogy az illető milyen környezetben nő fel, milyen lehetőségei vannak, azonban ezeket a lehetőségeket meg kell ragadni, ezekért a lehetőségekért meg kell dolgozni. Meghirdetik ugyan a második, harmadik, negyedik esély programot, ezek nagyon szép gondolatok, de ezeket az esélyeket fel kell ismerni, és élni kell velük.

Ön szerint ma mennyit ér egy érettségi?

Az érettségi egy belépő, egy belépő a munka világába. Egy jogosítvány ahhoz, hogy az érettségizett majdan valamit hozzá tudjon tanulni, dolgozni tudjon, és ebből a munkából meg tudjon élni. Magyarország polgári demokrácia, s a polgár egyik legfontosabb ismérve az, hogy a munkájával szerzi meg a családja és a saját megélhetéséhez szükséges pénzt, sőt ebből a munkából vagyont tud teremteni, amit aztán örökül hagy a gyerekeinek. Ehhez a folyamathoz az érettségi a belépő.

Kicsit tágabban, a mai huszonéves nemzedéknek, akár van érettségije-dipomája, akár még tanul, milyen jövőképe van?

Én gyógyíthatatlan optimista vagyok. Hiszem azt, hogy aki tanul, aki érettségizik, annak van jövője. Hiszen csak a tanulásban, csak a munkában lehet hinni igazán. Nagyon remélem, hogy ezeknek a fiataloknak, akik hozzánk járnak, és nálunk szereznek érettségit, pozitív jövőképe van. Mondok egy példát. Egy roma fiatal, akiről kimutatták, hogy kisegítő iskolába – régen még így hívták – kell járnia, ma középiskolai tanár. Sokat beszélgettem vele, s meggyőztem arról, hogy próbáljon meg levizsgázni általános iskolában, s jöjjön gimnáziumba. Matematika szakot végzett az egyetemen, ma tanít egy gimnáziumban.

Miben különbözik a SZILTOP Kht. a többi esti iskolától?

Mi egy újféle tanár-diák viszonyt próbáltunk megvalósítani az iskoláinkban. Ennek a lényege az, hogy a kötelező továbbhaladás mellett megpróbáltuk mindig akkor kérdezni a diákot, amikor fölkészült már a kérdésre, tehát majdhogynem mindenkinek egyénileg, testre szabottan próbáltunk tanmenetet biztosítani. Ennek az lett az eredménye, hogy nálunk a lemorzsolódás mértéke lényegesen kisebb, mint a hasonló iskolákban. Nem az a célunk, hogy azt tudjuk meg, hogy mit nem tud a tanuló, hanem az, hogy megtudjuk, mit tud.

Van Önöknek egy tervük, a Via Magna névre keresztelt iskola-projekt…

Az egyik legédesebb álmunk ez a Via Magna, magyarra fordítva: nagy út. A lényege az, hogy az európai kisebbségeknek biztosítson különböző lehetőségeket. Egy nagy campust képzelek el, egy több hektáros területet, ahol óvoda van, ahol iskola van, ahol gimnázium van, ahol kollégium van, ahol sportpálya van – azzal együtt, hogy ez az egész integrálódik a környezetébe, s figyelembe veszi a társadalom vagy közvetlen lakókörnyezete igényeit. A szlogenje valami olyasmi lehetne, hogy „Az óvodától az egyetemig.” Mindenféle oktatással foglalkoznánk, de kiemelt szerepet kapnának az úgynevezett szegényebb, elesettebb, hátrányos helyzetű társadalmi osztályok. Felállítanánk egy kisebbségkutató intézetet is, hiszen a különböző kisebbségek jelenleg elég nagy problémát jelentenek Európában, gondolok itt például Franciaországra, Angliára, Németországra. Nálunk is megvannak ezek a problémák, ezekkel foglalkozni kell, ezeket szociológiai szempontok szerint is kutatni kell. Meg kell ismernünk, körbe kell járnunk, és a tudomány módszertanával fel kell tárnunk, ismertetnünk kell ezeket a jelenségeket. A legfontosabb az, hogy segítsük a diákjainkat, s itt is nemcsak lelki segítségről, hanem nagyon komoly anyagi segítségről is szó van. Ilyen kezdeményezések nélkül ezek a problémák nem megoldhatóak.

Ha ez a Via Magna-modell Magyarországon beválik, akkor exportálható lesz Európa többi országába is, mint egy hatékony megoldás a kisebbségi problémakör megoldására?

Nagyon büszke lennék, ha ez így lenne, és nagyon boldog lennék. Ezek a problémák Angliában, Franciaországban sem megoldottak. Úgy érzem, hogy túlnőnek egy-egy nemzeten –, ezek már nemzetközi, európai problémák.